A fájdalomból a küldetésig

Már nagyon fiatalon megtapasztaltam, milyen az, amikor a szeretet helyett fájdalom érkezik. Egy bántalmazó kapcsolat mély sebeket hagyott bennem, és hosszú évekre elvette az önbizalmamat. Utána évekig csak kerestem önmagam – ki vagyok én valójában. Függőségekkel terhelt családi háttérből jövök. Túl korán tanultam meg felelősséget vállalni olyan terhekért, amelyek nem az enyémek voltak. Majd országokat váltottam, többször kezdtem újra, és nem egyszer omlottam össze – de mindig felálltam. Minden bukás, minden újrakezdés közelebb vitt ahhoz, hogy megértsem: nem kívülről kell várni a biztonságot, hanem belülről felépíteni azt. Dolgoztam a vendéglátásban, a kereskedelemben, gyárban, irodában, vállalkozóként és raktárban is. Mindegy, hol vagy mit csináltam, mindig igyekeztem helytállni. Nem egyszer a nulláról, hanem a mínuszból indultam – egyedül. Azt hittem, az élet erről szól: kitartani, csinálni, bírni. Előbb a lelkem szólt, azután a testem is követte. Csak idő kérdése volt, hogy kimondják: elég. A súlyos depresszió nem szomorúság. A súlyos depresszió az, amikor minden reggel a halál gondolata az első, ami eszedbe jut, és az utolsó, mielőtt elalszol. Amikor üvöltve sírsz és térdre rogyva kérdezed: miért? miért én? miért vagyok itt? Amikor nem akarsz meghalni – csak élni nem tudsz tovább. Két éven át éltem így. Csendben, mosolyogva, hibátlan álarc mögött. Senkinek fogalma sem volt róla, hogy belül minden nap meghalok egy kicsit. Végül eljött egy pont, amikor segítséget kértem — az utolsó erőmmel. Az orvos antidepresszánst ajánlott, én pedig ösztönösen nemet mondtam. Emlékszem, csak ennyit mondtam: „Ha ez itt” – mutattam a halántékomra – „gyógyszer, alkohol vagy drog nélkül nem tud meggyógyulni, akkor mindegy.” Akkor még nem tudtam, de ez volt az első tudatos önreflexiós döntésem. Nem a gyógyszer ellen lázadtam, hanem a hitem mellett döntöttem. Láttam, mit tesz a függőség a családban — és már akkor tudtam, hogy más úton akarok járni.Féltem is a gyógyszertől. És valahogy nem azonnal, nem rögtön azután, hanem a következő időszakban kezdett el bennem valami megmozdulni. Nem tudom pontosan, mikor jött a pillanat — abban az időszakban minden sötét volt, minden összefolyt. De azóta már tudom hogy akkor értettem meg igazán, senki nem fogja helyettem megcsinálni.Hogy egyedül vagyok — és egyedül is kell felállnom. Nem azért voltam egyedül, mert nem lett volna körülöttem senki, hanem mert nem adtam esélyt a közeledésre. A fájdalmam dühbe, makacsságba és túlélési kényszerbe torzult. Harcoltam — másokkal is, de leginkább saját magammal. Akkor jött a felismerés: ezek szerint vagy gyógyszer,vagy meghalok.És én élni akartam.Bár nem tudtam még, hogyan. És innen lassan, fokozatosan, de elindult valami.Elkezdtem figyelni magamra — a gondolataimra, a szavaimra, a szokásaimra.Olvastam, gyakoroltam.Nem egyik napról a másikra, de kezdtem máshogy látni mindent. Tudatosabban.Nyitottabban.Hittel.Hálával és egyre mélyebb megértéssel. Amikor végre kijöttem a sötétből, boldognak éreztem magam – és jöttek a betegségek. Értetlenül álltam, és csak kérdeztem: „Ezt most miért kapom? Hiszen már jól vagyok!” Később megértettem, hogy már a testem is ki akarta mondani mindazt, amit addig elnyomtam. Szisztémás lupusz, zsírszövet-gyulladás, csontritkulás, gerincferdülés, porckorongsérv, idegnyomódás, váll- és keresztcsonti ízületi gyulladás, térdízületi porckopás, asztma, krónikus gyomorhurut, májbetegség, laktózérzékenység, krónikus fejfájás – gombócból is sok, ugye?Mindenem fájt, kívül-belül. De már nem ugyanaz a nő voltam. Már nem féltem a fájdalomtól – figyeltem rá. Rengeteg kérdésem volt. Elkezdtem keresni a válaszokat. Könyvek, kutatások, filmek, előadások, pszichológia, spiritualitás és sok minden más. Figyeltem, elemeztem, tanultam, teszteltem. Igyekeztem okokat és logikát találni. Minél többet tudtam, annál jobban lettem, és egyre tudatosabb. Valami bennem megváltozott. Már nem csak túléltem a napokat, hanem figyeltem, mi miért történik. Kezdtem érezni az összefüggéseket, de még csak a felszínét láttam annak, amit ma már tudok. Azt hittem, közel a válasz – közben még csak most indult a valódi út. Ekkor már napi használatban volt a szótáramban a „tudatosság” szó – még nem értettem teljes mélységében, de éreztem, hogy ez lesz az irány, ami mindent megváltoztat. Az új szakmákat is már a tudatosságomnak köszönhetően kezdtem el tanulni. Webdesign, marketing, márkaépítés – az elsődleges célom az volt, hogy ha már így kell leélnem az életem (betegen), akkor azt tegyem úgy, hogy a világon bárhol élhetek és bárhonnan dolgozhatok. De utólag visszanézve, ez sokkal több volt ennél. Ennek az iránynak köszönhetem azt, akivé váltam. Segítségével megtaláltam az igazi küldetésemet. Azt, hogy segítsek. Most már Spanyolországban gépelem soraimat. Itt értettem meg, hogy a múlt nem büntetés volt, hanem útmutatás. Ma már tudom: a testem nem ellenem volt, hanem helyettem beszélt. A depresszióm nem elvett, hanem megállított, hogy végre meghalljam magam. És minden bukás, minden betegség, minden újrakezdés ugyanarra mutatott: hogy nem gyógyulni kell, hanem újjászületni. Most már ez az életem. Ez a küldetésem. Segíteni azoknak, akik még az út elején állnak. Akik nem látják a fényt, de érzik, hogy valahol ott van. Akik már mosolyogni sem tudnak, de mégis élnek. Tudom, milyen ott lenni. Mert én onnan jöttem vissza. És ha nekem sikerült, neked is fog. Ma jól vagyok. Tünetmentesen, gyógyszertudatosan, hálával és egyensúlyban élek. Nem csoda történt – rendszer született. Megértettem, hogy a test, a tudat és a lélek csak együtt képes gyógyulni. Nem szerepet választottam. Küldetést kaptam. Most már ezért vagyok itt. Hogy megmutassam: a gyógyulás nem csoda, hanem döntés. Egy belső igen – önmagadra.